Én is voltam fiatal,a lelkem ma is az.......

1972 nyarán felmondtam a munkahelyemen, és leszerződtem a Miskolci Nemzeti Színház tánckarába. A közgazdasági tanulmányomból hátra volt még egy év – igaz, soha nem érdekelt –, de becsületből végigcsináltam. „Papírom is van róla” Könyvelő, statisztikus, tervstatisztikus. Hála az égnek, soha nem volt rá szükségem. Annyira távol áll tőlem, hogy még az adóbevallásaimat sem tudtam megcsinálni magamnak.
Beindult a „művész” világ. Kívülről persze mindenki csak a csillogást látja, de fogalma nincs róla milyen sok kemény munka van abban, hogy csillogjunk, villogjunk. Akkor még én sem tudtam a napi „menetrendet”.
10 órakor (vagy ha új darabra készültünk, akkor 9 órakor) már a balett teremben indítottuk a napot, a rúd gyakorlatokkal. Zongorakíséret mellett, a balettmester diktálta a tempót. Ez volt a bemelegítés. Egy órás izzadás után, kezdtük az új produkció koreográfiáját megtanulni. A délelőtti munka 14 óráig tartott. Szünet, este hatig. Ilyenkor tudtunk menni ruhapróbára, amit a varroda – a jelmeztervező tervei alapján – személyre szabott.( Azt hiszem, ezt senki nem szerette, hosszú perceket állni egy hokedlin, amíg körbevágják a ruhánk alját, hogy ránk illő legyen. Majd szűkítés, vagy bővítés, férc, gombostű.... brrrrrrrrr.) Ugyanígy a fodrásztárban is tiszteletünket tettük, ahol a fodrászok, megkeresték a darabhoz, illetve figurához illő parókát (amit ők minden nap rendben tartottak) Ha nem volt előadásunk, próbáltunk akár este tízig is. Az előadás időtartama – ugye – adott. Tekintettel arra, hogy főleg operettekben szerepeltünk, ami többnyire három felvonásból szokott állni, megvolt fél tizenegy is, mire végeztünk. Paróka, jelmez már az öltözőbe menet lekerült rólunk, futás a tusolóba, öltözés, nyomás haza. Fél éjfélre már haza is érhettünk. És ez így ment. Egy szabadnapunk volt, a hétfő. (Főpróba héten az sem) A színházban nincs ünnep, sem Húsvét, sem Karácsony, sem Március 15. Talán egyedül karácsony szentestéjét kaptuk meg. De mindkét napján dupla előadások voltak. Első a „nagyérdemű” ….