30. Először az ügyelőpultnál
Mikor először ültem az ügyelőpulthoz, talán még a szám is remegett, olyan lámpalázas voltam.
Idő volt, próbakezdés.
Jó reggelt kívántam a társulatomnak, és a próbatáblára kiírtaknak megfelelően hívtam a művészeket a színpadra. Gyorsan mondtam be, és megnyugodtam. „Sikerült”.
Ekkor megjelent Tímár Éva színművésznő, mellém lépett, és ezt mondta: „Lassabban és kétszer”
Hamarosan megszoktam, hogy amit a generálhívóba mondok, zeng az egész épületben – szóval egyáltalán nem volt mindegy mit mondok, és hogyan?
A „tanuló” darabom: Ferdinánd Bruckner: ANGLIAI ERZSÉBET című darabja volt.
Csak a címlapon volt 32 szereplő, és 40-60 közötti statiszta, sok gyerekkel. A színdarab két szinten játszódott, rengeteg változással, hol fent, hol lent játszódtak a jelenetek. Figyelni kellett a fényváltásokra, a hanghatások beadására. Akkor ez még mind az ügyelő feladata volt. (Ma már önállóan dolgozik a hangtár, és a világosítók is. Figyelni persze akkor is kell rájuk, ők is emberből vannak, tévedhetnek. S ha tévednek, a balhét akkor is az ügyelő viszi el.)
Ma , mikor írom ezeket a sorokat, (2015.október 25-én téli időszámításra álltunk át. Hogy ezt miért említem meg? Van egy ideillő sztorim)
Vasárnap volt, mint most. Reggel nyolckor ültem a – nem számítógép, hanem – írógépem mellett, szövegkönyv gépelést vállaltam, kihasználva az időt, püföltem a betűket. 10 órától próba (Angliai Erzsébet) ráérek kilenc órakor elindulni (az ügyelő nem akkor érkezik, amikor a munka kezdődik, hanem előbb, még a próbára is, megnézni az van-e a színpadon, aminek lennie kell) Szólt a rádióm – mint most, de egy idő után nem értettem mit karattyolt, hiszen fejből tudtam a műsorokat. De nem az szólt. Ránéztem az órára, és nem értettem. Ilyenkor nem ez szokott lenni. Az óra átállításról tudtam, de nekem teljesen logikusnak tűnt, hogy az hétfőn lesz. Átrohantam a szomszédba, megkérdezni, hány óra van? Mikor kimondták, hogy 9.42, behaltam. Az, hogy fegyelmit kapok, egy dolog, de a képemről lesül a bőr, hogy rám vár vagy 40 ember.
Nyúlcipő. Jó helyen laktam akkoriban, kettő villamosmegállónyira, és a busz pedig éppen a házunknál állt meg.
Az persze éppen nem jött, rohantam a villamoshoz, az viszont éppen érkezett. Csak egy megállót mentem, talán korábban érek oda, ha előre futok, mint visszafelé.
Nem tudom, hogy csináltam, beértem tízre, de már az egész társulat a földszinten nyüzsgött, közöttük a darab rendezője, Csiszár Imre, akin egy kaján mosolyt vettem észre. Tisztában volt vele, hogy nem állítottam át órámat.
Berohantam az ügyelőpulthoz, azonnal szólítottam a szereplőket a színpadra. Nem tudtam kit kellett hívni, nem volt előttem a szövegkönyvem, (az ügyelő szobában a harmadik emeleten pihent) Megkértem a súgót, szaladjon fel érte. Levegőt sem kaptam, lehozta a szövegkönyvemet, hozott egy pohár vizet, akkor kezdtem magamhoz térni.
Így tanultam meg egy életre, hogy az időátállítással nem egy új hét kezdődik, hanem egy régi zárul....
