Én is voltam fiatal,a lelkem ma is az.......

Rászántam magam, lesz, ami lesz, felkerestem a Színházban a koreográfust, miszerint jelentkezem kisegítő táncosnak. Ami azt jelenti, hogy sok-sok táncosra van szükség A „Hawaii rózsája” című, nagyon ritkán játszott operett került színre (Miskolcon azóta sem volt)

Tehát felkászálódtam a harmadik emeletre, ott volt a baletterem. Kicsit bátortalanul léptem be. Mikor megláttam a koreográfust, kezdem kicsit lazítani. Hiszen őt ismerem, és ő is ismert engem. Az egykori balettmesteremnek volt a férje.

Nem kellett itt bemutatni, hogy mit tudok, azonnal beállított a tánckar tagjai közé. És már kezdtem is a munkát.

Nem mondom, elszoktam már tőle, de szerencsére volt bemelegítés, majd bele a sűrűjébe. Ez egy nagyoperett, sok-sok zenével és tánccal. Kevés számból maradtam ki.

Mikor döntöttem, hogy elvállalom a feladatot, nekem ahhoz engedély kellett a munkahelyemtől, mert nem csak az estéről szól a táncos munkája. Amikor új bemutatóra készülnek, délelőtt is van próba.

Az engedélyt megadta az Igazgató Elvtárs, ez az engedély, még ma is megvan.

A főpróba idejében nemigen jártam be dolgozni. 1971 áprilisában volt a bemutató. A darab ügyelője, ahogy meglátott, megkérdezte tőlem, én vagyok-e én? Ugyanis az első színre lépésem a Hamupipőkében volt, – amit szintén ő ügyelt – mindössze nyolc esztendős voltam, És így is felismert 13 év után.

Tudtam, hogy „megcsapott a színház szaga”, és már készültem arra, hogy elfogadom a felajánlott leszerződtetésemet a tánckarba. Még csak Keresztanyámnak mondtam el. Nem röpködött a boldogságtól.

Nagyon le akart beszélni róla. Az nem nyugdíjas állás, elég korán lekerülhetek a színpadról, és akkor mi lesz? ….

Volt időm még átgondolni, mert az ajánlat a jövő esztendőre szólt